Szatmár, az itthon-élmény

Április 11-én, a Magyar Költészet Napja alkalmából bemutatásra kerülő Dsida-esten társulatunk két egykori tagját, az UNITER- és Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész Bogdán Zsoltot és Csutak Rékát is a fellépő művészek között köszönthetjük. A nem mindennapi találkozás alkalmából most arról kérdeztük őket, mit jelentett személyes életútjukban Szatmár, hogyan indult el itt, színházunkban ez a két ragyogó színészi életpálya, és mi az, amit továbbvittek magukkal ebből az indulásból - Bessenyei Gedő István interjúja.

- Kolozsvári egyetemistáinknak és azoknak a szatmáriaknak, akik valamelyest ismerik az erdélyi színházi élet kortárs panorámáját, aligha kell bemutatni benneteket. Arról viszont kevés szó esik, hogy még az egyetemi évek előtt a ti pályátok itt kezdett el kibontakozni. Azóta már számos, európai hírű színházi műhelyben megfordultatok. Innen visszatekintve mi marad meg a szatmári pályakezdés időszakából?

Csutak Réka: Én tízéves korom óta vagyok szatmári. Noha Kolozsváron születtem, életem legfontosabb eseményei mégiscsak itt történtek velem, mert az ember talán tíz- és húszéves kora között fejlődik a legtöbbet. Eleinte orvosira készültem, sokáig meg sem fordult a fejemben a színház. Aztán egyszer csak volt ez a felvételi, a segédszínészi helyekre. A zsűriben ott volt Ács Alajos, Czintos József, Parászka Miklós, talán Szélyes Ferenc is, de ebben már nem vagyok biztos. Jelentkeztünk, és felvettek mindkettőnket. A forradalom után aztán öt helyet hirdettek meg a színin, az azelőtti egy helyett, és akkor én eldobtam az orvosis felkészítő-könyveket, és elmentem színésznek. Zsolttal és Fülöp Bözsével [B. Fülöp Erzsébet] hárman kerültünk be a szatmári segédszínészek közül arra az évfolyamra.

- Esetedben érthető, hogy tudtál a szatmári lehetőségről, de hogyan szereztek tudomást róla a székelyföldiek, és mitől volt ilyen csábító ez a lehetőség?

Bogdán Zsolt: Én elég későn érő típus vagyok, huszonnégy éves voltam, amikor ide jelentkeztem. Azelőtt már dolgoztam egy állami gazdaságban, mint állategészségügyi alkalmazott. Nagyon későn értem meg a színházra, noha már nyolcadikban beoltódtam vele. Nagyon jó osztályfőnököm volt, angoltanárom, Kósa Kis Sándor személyében, aki Ady-estet, angol költők estjét, balladaestet, Arany-estet szervezett nekünk, és attól kezdve azt hiszem, hordoztam magamban ezt a dolgot. De csak nagyon későn, katonaság után jött elő igazán. Én a Népszínháznál kezdtem, két-három évig voltam ott, mellette pedig dolgoztam. Aztán egy egy újsághirdetés révén kezdett el terjedni a hír, hogy Szatmáron segédszínészeket keresnek. A főiskolára semmi esélyem nem volt. Nagyon kevés helyet hirdettek meg, és mindig ilyen szép, magas fiúkat vettek fel, minimum 1,80-asakat. Ráadásul nekem már megvolt az első kislányom, Orsolya, családos ember voltam, úgyhogy semmi esélyem nem volt arra, hogy valaha ezen a pályán el tudjak indulni. És akkor valahogy meghallottam, hogy Szatmáron segédszínészeket vesznek fel. Én pedig döntöttem. Otthagytam a biztosat a bizonytalanért, az állásomat és a biztos egzisztenciát. Pedig mindenem megvolt, ami akkoriban számított: hús, tej, krumpli. Ez abban az időben, a nyolcvanas években, valutaértékű volt.

Eljöttem Szatmárra felvételizni, a családom otthon maradt. Itt aztán találkoztunk Rékával is, meg Bözsével, és hát azt a hangulatot, azt a meleg fogadtatást, amit itt kaptunk, nem lehet leírni. Tulajdonképpen ez volt a mi pályánk bölcsője. Meleg hangulat, szeretet vett itt körül minket, és nem negédes szeretet, hanem valamiféle óvó, bizalommal teli és biztonságot adó gondoskodás. Afféle atyai szeretetet kaptunk a kollégáktól, akiktől rendkívül sokat lehetett tanulni. Ács Alajost például azóta is a mesteremnek tartom. Nagyon jó hangulat volt, az akkori feszültségek ellenére is (mert feszültségek mindig vannak) egy nagyon összetartó, összeért társulat volt. Emlékszem, akkor nyílt ki előttünk a világ, a szó szoros értelmében. Addig a cenzúra által mindig meghatározták, hogy miket lehet játszani, aztán jött a forradalom, és egyszerre csak ott volt a nagy, végtelen szabadságunk, és mi nem tudtuk eldönteni, hogy akkor mit játsszunk, mit ne játsszunk.

Csutak Réka: És ezen könnyen össze is lehetett kapni, hogy ki mit akar.

Bogdán Zsolt: Igen, de azzal együtt nagyszerű volt. Emlékszem a turnékra, a közönségre, hogy milyen szeretettel fogadták az előadásainkat.

Csutak Réka: Hát igen, még minket is, kicsi, kezdő segédszínészeket, olyan kitörő szeretettel fogadtak mindenütt. És ami a turnékat illeti, ma már nem igen történik ilyen, hogy két hétig turnézzon valaki például a Székelyföld falvaiban.

Bogdán Zsolt: Sárközy Sanyi bácsi - Isten nyugtassa - ingyen és bérmentve tanított szteppelni minket a színház előcsarnokában. Olyan jó emlékek fűznek ide, amiket sokszor kerestünk máshol is. A Kolozsvári Színház egy másfajta élmény, egy külön világ, mint ahogy a főiskola is az, a maga szépségeivel együtt, de ott is és más társulatokban is, ahová becsöppenünk időnként játszani, mindig ezt a szatmári hangulatot, ezt az itthon-élményt próbáljuk megtalálni. De ez azt hiszem, ez sehol máshol nincsen.

Csutak Réka: Sehol nem találtuk meg újra ezt a szeretetteljes melegséget, még a főiskolán sem, pedig az is egy meleg fészek volt a maga nemében, ahol az ember biztonságban érezte magát. De azt a lelkesültséget, amivel mi nekiindultunk ennek a pályának, Szatmárnak köszönhetjük.

Bogdán Zsolt: És ahogy alánk nyúltak, segítettek, és ha kellett, ki is oktattak, de mindig a szó jó értelmében...

- Ha jól tudom, a főiskola után azonnal Kolozsvár lett a következő állomás, az egyik legrangosabb romániai színházi műhely. Ez hogy adódott?

Csutak Réka: Óriási szerencsével, olyan szempontból, hogy az évfolyamunk, mivel az első népes évfolyam volt, sok figyelmet kapott. Dolgoztunk például Victor Ioan Frunzăval, és pont akkor rendezett ott Tompa Gábor is, akinek heten köszönhettük kolozsvári meghívásunkat. A Tartuffe-öt rendezte, a meghívás pedig úgy történt, hogy mi, az osztály egyszerűen elé álltunk. Felsorakoztunk ott előtte, feszengve és egymást bökdösve. Bözse volt a legbátrabb, és megkérdezte, hogy nem rendezne-e nekünk valamit, mire ő megvakarta a szakállát, végignézett rajtunk, és azt mondta: de. Persze már korábban is ismerte a vizsgáinkat, látta a rendező szakosokkal készített munkáinkat, szóval tudomása volt rólunk. De igazán ezzel a lépéssel kerültünk kapcsolatba vele.

- Az azóta eltelt években mindketten a Kolozsvári Színház megbecsült alkotói lettetek. Bogdán Zsoltra, talán nem túlzás kijelenteni, egész évadok épülnek, és mindketten olyan oszlopos tagjai lettetek a „legjobb magyar társulatnak", akik nélkül a sokat emlegetett „Kolozsvár-jelenség" nem, vagy nem így és ezen a színvonalon zajlott volna le. De milyen szálak fűznek ma Szatmárhoz, mi az ami az előbb elmondottakból a mai napig megmaradt?

Bogdán Zsolt: Elsősorban a családi szálak maradtak meg, persze, mert lassacskán azért eltávolodtunk. Viszont az érdeklődés megmaradt bennünk: mindig tudni akartuk, mi van itthon, ki játszik, mit játszik, milyenek az előadások. Kvázi jogot formáltunk arra, hogy a távolból is, a társulat messzire szakadt tagjaiként - de lélekben mégiscsak a tagjaiként - együtt lélegezzünk vele. A mindennapok gondjai sokszor lehetetlenné tették, hogy rendszeresen idejárjuk, főleg az egyetem után, Kolozsváron, ahol hál' Istennek rengeteget dolgozunk. A két színház ritkán látogatott el egymáshoz, bár az utóbbi években újra voltak ilyen alkalmak. Voltunk itt a III. Richárddal, a Velencei ikrekkel, és ilyenkor mindig újra érezhettük a közönség és a kollégák szeretetét, kedvességét. A szatmáriaktól legutóbb a Chioggiai csetepatét láttuk, és nagyon szerettük.

- Réka, te azért megfordultál még itthon néhányszor, és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindig hatalmas sikered volt, imádott a szatmári közönség.

Csutak Réka: Igen, 2003-ban... Jaj Istenem... hát a Búzakalász nagyon kedves emlékem. Akkor is ugyanazt éreztem a kollégáktól és a közönség részéről is, amit a kezdetekkor. Nagyon jól éreztem magam.

- Az én korosztályom, aki Kolozsváron ismerte meg Bogdán Zsoltot, az elmúlt években, az főként a hatalmas fizikai teljesítményeket sem nélkülöző, nagy alakításaidról tudhat, de talán kevésbé ismerheti ezt az oldaladat, amit itt mutatsz meg nekünk.

Bogdán Zsolt: Hát igen. Pedig valamikor még alapvetően ezzel indult a dolog, Csíkszeredában. Annak idején, amikor még nem is igazán tudtam kiélni az ördögeimet, a versmondással kezdtem. Különböző asztalokra felszökdösve egy-egy vendéglőben, néhány féldeci mellett, jól vagy rosszul, de verset mondtam. Az is érdekes, hogy egymástól függetlenül minket Rékával ugyanazok a költők vonzottak: Szilágyi Domokos, Villon, és aztán így lassan felfedeztük magunknak is az irodalmat. Nagyon sokat tanultam édesanyámtól, és sok mindent, amit „loptam", azt tőle loptam. Pedig édesanyám nem színész volt, hanem tisztviselő. Ő tanított meg a legalapvetőbb technikákra. Bemondtam a címet: Tompa László: Lófürösztés. Mire ő: nem fiam, Tompa László, egy, kettő, három, négy, Lófürösztés. Mutatta az ujjával, hogy mennyit számol a szerző és a cím között. Aztán belekezdtem a versbe: „Vasalt paták..." Nem jó, Andriska, kezdjed elölről! Ez így ment, sokadszorra sem volt jó, és én mindig elkezdtem elölről.

A versnek a szeretetét tehát otthonról hozom, édesanyámtól örököltem, aki rengeteget mondott verset. De nem igazán tudtam kiélni ezt, talán lustaságból is, mindig elmaradt. Mindig vágytam rá, hogy összeállítsak magamnak egy ilyen műsort, amivel kiállhatok, nem függök senkitől, csak a szememtől, a szívemtől, önmagamtól. Láttam annak idején az udvarhelyi Szász Zsolt Szilágyi Domokos-estjeit, és nagy csodálkozással és vágyakozással néztem-hallgattam őket. Ha nekem egy ilyen estem lenne, gondoltam... Akkor még nem is voltam színész, akkor én egy állategészségügyi alkalmazott voltam. De csodáltam a kimondott szó erejét, a sok embert, aki figyel, és azt, ahogyan őket bekapcsolod egy áramkörbe. Aztán valahogy mégsem lett soha saját pódiumműsorom. Verseket persze mindig mondtam, de inkább csak magamnak, ahogy jövök-megyek a városban például. És most ez kapóra jött.



- Hogy történt a felkérés?

Bogdán Zsolt: Szugyiczky István felhívott. Általában ritkán szoktak felkeresni bármilyen felkéréssel. Leszoktak róla, mert kapásból azt mondják: „Á, Bogdánt úgysem engedi el Tompa Gábor!" Pedig ez nem mindig igaz. Mielőtt megnyomnák a hívásgombot már legyintenek: „Úgyis esélytelen!" De van egy pár szerencsés eset, amikor mégis tárcsáznak, és sokszor összejön a dolog. Ez is egy ilyen alkalom volt, István felhívott, mi pedig épp szabadok voltunk, mivel a társulat nagy része most épp Bogotában turnézik. Mi nem játszunk abban az előadásban, úgyhogy azonnal igent tudtunk mondani. És ez többszörös haszon nekünk is: az ember egy csomó verset megtanul, gazdagszik lelkileg, és közösen fel tudunk építeni valamit.

István ezt az anyagot nagyon gondosan válogatta össze, egy évig dolgozott rajta, rakosgatta egymás mellé a verseket, és véleményem szerint nagyon jól meg van szerkesztve a szöveg. Erős íve van, onnan, ahogy ez a nyolcadik osztályos, fiatal költő elindul, a nagy hitvallásokon keresztül odáig, hogy egyszer aztán jobblétre szenderül.

- Milyen érdekes egybeesés, hogy egy Szatmárról indult és Kolozsváron kiteljesedett költőt szintén Szatmárról indult és Kolozsváron kiteljesedett színészek idéznek elénk...

Csutak Réka: Igen, annál is inkább, hogy ez az érés nálam Dsida valódi megértésének a tekintetében is igaz. Most fedezem fel újra az ő költészetét, mindazt, amit annak idején, szatmári iskolásként még nem érthettem. Mert tizenévesen talán nem is lehet még igazán megérteni Dsidát, vagy ha igen, akkor az talán nem is jó jel.

Bogdán Zsolt: Ehhez persze az is hozzáadódik, hogy Dsidát rendkívül lelkesen hallgatták el abban az időben.

Csutak Réka: Mindenesetre most döbbenek rá, hogy tizenévesen a Psalmus Hungaricusból én igazán csak a lángoló nemzeti érzést értettem, kvázi valamiféle hőzöngést, de azt a részét, amelyhez meg kell érni egy kicsit, csak most értem igazán.

Bogdán Zsolt: Igen, tudod, azt a réteget, amely a szó József Attila-i értelmében „nagyon fáj"...

Az interjú teljes, vágatlan szövege a Szamos Kulturális Szemle májusi számában jelenik meg.